Elérhetőség: Cím: Bocskai tér 6.
Történet: Szilágyi Dániel... Szilágyi Dániel? Kicsoda valójában az a Szilágyi Dániel? - fogalmazódhat meg a kérdés egy olyan emberben, aki nem földink, aki nem tősgyökeres hajdúhadházi, még csak nem is Hajdú-Bihar megyei. S mi tudjuk-e, mi, akik itt élünk, dolgozunk vagy tanulunk? Turkulógus - mondhatjuk sokatmondó, komoly arckifejezéssel, a szó idegenségébe és nem mindennapi bájába burkolózva. Az 1848-as szabadságharc katonája, hadnagya - mondhatják a harcosabb lelkületűek. Hajdúhadház szülötte, aki hű maradt hazájához a hosszú száműzetésben is - állíthatják mindazok, akiknek fontos még szülőföldjük.

Folytathatnánk a sort, s még akkor is kevesebbet tudnánk róla, mint amit élete és életműve alapján megérdemel. Mégis, érdemes és kell róla sokat tudni, hogy lehessünk rá büszkék, hogy nevének használata értékké váljon, amikor kimondjuk: Szilágyi Dániel Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola.
A hajdúhadházi reformata ecclesia anyakönyvének tanúsága szerint 1831. január 15-én született és január 20-án kereszteltetett téglási prédikátor, tiszteletes Horváth János úr által. A szülők neve: prédikátor Szilágyi János és Váradi Klára. A magzat neve: Dániel.

Apja, Szilágyi János 1826 óta prédikátor Hajdúhadházon. Fiatalon, 1837. május 3-án halt meg, árvaságra hagyva két fiát, a 6 éves Dánielt, a 4 éves Sándort és kislányát, a 2 éves Rózát. A család 1839-ben még Hajdúhadházon lakik, 1841-ben már Debrecenben. Az özvegy 1841-ben férjhez megy Fábián János hajdúböszörményi nótáriushoz. Ettől kezdve Hajdúböszörményben él a család. Fábián János gondos nevelője a Szilágyi-árváknak.
Magáról Szilágyi Dánielről a születését követő legközelebbi hivatalos bejegyzés az 1839. évből való a hajdúböszörményi ref. egyház iskolai anyakönyvéből, amikor is a nemzeti iskola harmadik osztályába iratkozott. Az 1845-46. tanévben már a debreceni Református Kollégium diákja. Kitűnő és jeles osztályzatot ér el magyar irodalomból és német nyelvből, de a legjobbak közé tartozott növeléstanból, ásványtanból, történelemből, latin és görög nyelvből és tiszta mértanból is. A Kollégium tantestületi jegyzőkönyvének 1846. november 25-i bejegyzésében olvashatjuk: ?Szilágyi Dániel két kis ezüst, hihetőleg pármai nagyhertzegséghez tartozó ó pénzt ajándékozott. A méltánylás és köszönet kifejezésére az iskolai pénzgyűjtemény iránt figyelemmel viseltetett ifjú iránt az igazgató professzor úr bízatik meg.? Szilágyi Dániel gyűjtő és ajándékozó természete már ekkor megnyilatkozott. 1847 elején kollégiumi tanulmányait abbahagyja.
Nem egészen 18 éves fejjel 1848 őszén a szabadságharc katonája lesz, s honvéd-huszár őrmesterként harcol Dél-Magyarország csataterein egészen Szenttamásiig, majd a szabadságharc utolsó napján hadnaggyá lép elő. Nem tette le a fegyvert. Nem adta meg magát sem az osztráknak, sem az orosznak. A Kossuthot kísérő magyar bujdosókkal Orsovánál lépett török földre, s többé nem látta viszont Magyarországot.
A volt debreceni diák hallatlan viszontagságokon ment keresztül száműzetése első éveiben. Elszakadva a bujdosók csapatából Várnában szolgalegénynek állt be egy örmény polgárcsaládhoz. Egész nap keményen dolgozott. Az istállóbeli munkán kívül az volt a kötelessége, hogy vizet hordjon a távoli kútból. És míg görnyedt a vedrek terhei alatt, törökül tanult. Minden két vödörre húsz török szó, ez volt a metódus alapja, s mentől több vizet hordott a magyar szolgalegény, annál inkább birtokába vette a török nyelvet. A grammatikát saját fejéből szedte össze kérlelhetetlen debreceni logikájával és három hónap alatt úgy megtanult törökül, hogy a várnai örményektől többé nem volt mit tanulnia. Ezután adta fejét az angol, francia és német nyelvekre. Amikor elvégezte napi nehéz munkáját, az istálló lámpája mellett körmölte nyelvtani gyakorlatait. Egy éjjel a várnai angol konzul az örmény háza környékén járva észreveszi, hogy az istálló ablakán világosság szűrődik ki. Abban az időben a török birodalomban mindenki összeesküvést szőtt. Az angol is gyanakodni kezd és beles a hasadékon. Észreveszi, hogy egy kopott külsejű fiatal a térdére fektetett papírra elmélyedve ír, s háta mögé lopakodva látja, hogy francia nyelvgyakorlatokat. Megszólítja, mire Szilágyi Dániel ékes latinsággal elmondja élete folyását. Másnap a konzul inasul fogadja a tudományos kocsist. Egy éven át szolgált az angolnál mint kocsis és szakács.
Ezután hosszú utazást tett. Megfordult Bejrútban és Alexandriában. Midőn a keleti, vagy más néven a krími háború 1853-ban kitört ? a szövetséges török, angol, francia hatalmak viselték a cár Oroszországa ellen -, már az angol hadsereg tolmácsa, mert jól bírja mind a három szövetséges hatalom nyelvét. Az angol hadsereg tisztjei közül sokan tanultak tőle törökül, s amellett barátságukba is fogadták a megnyerő modorú, nagy műveltségű nyelvmestert. Egy angol ezredes tanítványa kieszközölte, hogy tolmáccsá nevezzék ki az angol hadsereghez. Klapka tábornokkal együtt politikai misszióban is járt. Egy ideig reménykedett a közeli hazatérésben. Élt benne annak a visszaváró búcsúzásnak az emléke, amelyikkel egy alföldi városból ?mívelt vagyonos szülők, s azok egyetlen fiatal szép leánya? elbocsátották útjára a fiatal katonát. Mikor belátta, hogy szeretett hazájába belátható időn belül nem térhet vissza, török földön alapított családot. 1854. június 4-én kötött házasságot, felesége Brüsck Wilhelmina evangélikus hajadon, 29 éves. Boldog házasságukból négy gyermek született. Kettő közülük csecsemőkorában Konstantinápolyban meghalt, a két fiúval, Bélával és Árpáddal pedig édesanyjuk 1863-ban hazatért, hogy itthon, magyar földön, magyar iskolában, a magyar hazának neveltethesse őket.
Szilágyi Dániel Konstantinápolyban antikvár könyvkereskedést nyitott, emellett még török ügyvéd, nyelvtanító és tudós. Keresett annyit, hogy nemcsak családját tarthatta fenn, de mindig tudott segíteni az oda vetődött magyarokon is. Mindenki tapasztalhatta, aki a haláláig terjedő harminc év alatt Konstantinápolyban megfordult, milyen kincs volt az ő vendégszeretete és barátsága. Ágai Adolf így emlékezik vissza: ?Tagbaszakadt, élénk öregúr volt, kinek fején a fez bojtja folyton ide-oda lódult, soha meg nem pihent. Keletiesen köszöntötte az ő ismeretlen atyafiait: homlokához, ajkaihoz, szívéhez emelve a kezét. És ezzel a háromsággal: az okos ész jótanácsával, a magyarázó beszéddel és szíve hűségével szolgálta mindegyiküket. Szép tüzű fekete szemét előbb hosszan pihenteté a magyar utason. Nem fürkészőleg, csak vizsgálódva, keresve, emlékezve: nem hasonlít-e valakihez az ő hajdani barátai, fegyveres pajtásai közül. S ha meghallotta az édes magyar szót az új ember száján: egy kissé lesütötte a fejét, mert meg volt illetődve, amit röstellni látszott. Aztán neki vidámodva egy jó öleléssel rázta meg a Hunniából kijötteket??
Vámbéry Ármin írja róla: ?Midőn 1857 derekán vele megismerkedtem, már a török nyelv népies részét alaposan bírta, ebben tanárkodott is. Az évek haladtával a török nyelv irodalmi részére is fordította figyelmét. Arabul, perzsául tanult. A törökből idegen nyelvekre, s viszont angolból, franciából, németből, magyarból törökre fordításokat eszközölt? 1867 körül már alapos török fordítói hírnévnek örvendett. Ez idő tájra eshetik a török kéziratok és általában török irodalmi munkák gyűjtése körüli vágya. Különös érdekkel viseltetett a magyar ? török korszakra vonatkozó munkák és okmányok iránt. A török irodalmi termékek közül leginkább a régi török nyelvemlékekre fordította figyelmét.?
Hogy mindenét búvárlatra fordítsa, családja hazaköltözése után a világtól elvonultan élt Konstantinápoly Pera nevű negyedében, Timor utcai szerény lakásában, ahol tömérdek felhalmozott könyv és irat között csak éppen annyi hely volt, hogy az ember megfordulhatott. Leggyönyörűbb élvezetét abban nyerte, ha órák hosszat kutathatott a sztambuli könyvbazárban. Ismerték őt a török könyvkereskedők egytől egyig. Hoztak is neki minden idősárgította ódon írású keleti könyvet. Derék hazánkfia tapintatos kezébe csak olyat vett, melyet vagy a magyar történelem, vagy a magyar nyelvészet szempontjából érdekesnek és becsesnek tartott.
A Pesti Napló 1862. június 18- és 19-i száma hírül adja, hogy 1862. tavaszán Kubinyi Ferenc, Ipolyi Arnold és Henszlmann Imre tudományos utat tettek Athénban és Konstantinápolyban a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából azzal a céllal, hogy hazai történelmi emlékek iránt vizsgálódjanak, azokat megszerezzék és összegyűjtsék. Fő céljuk volt I. Mátyás király könyvtárának, a Corvinának a nyomozása. Tóth Béla szerint Szilágyi Dániel adta meg az impulzust a török kormánynak a Corvinák visszaadására. Erre 1869-ben került sor, amikor Ferenc József a Szuezi-csatorna megnyitásáról hazatérve Konstantinápolyba is ellátogatott. A szultán a legdíszesebb négy Corvinát neki ajándékul felajánlotta, őfelsége pedig a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta.
Szilágyi Dániel egész életében fáradozott azon, hogy a Magyarország történetére vonatkozó török kútfőket összegyűjtse. A hódoltság idejére nézve megbecsülhetetlen forrásokat szedett össze egy emberélet munkájával. Unikomok halmaza, fáradsággal, sokszor veszéllyel összeszedve olyan pénz árán, melyet gyakran s szájától vont el a magyar tudománynak ez a rajongó második Kőrösi Csoma Sándora ? írja róla Tóth Béla. Neki mondta halála előtt egy héttel tréfálkozva: ?Én legjobban szeretnék csizmában meghalni? ? és pár nap múlva megtörtént, amit óhajtott. Munkája közben érte a halál. Reggel 6-kor még felkelt, megfőzte rendes teáját, aztán dolgozott. 1885. november 25-én 11 óra tájban egy üzletfele, egy örmény asszonyság látogatóba ment hozzá. Beszélgetés közben, hogy rosszul érezte magát, átküldte a Pest fogadóba valamelyik ismerőséért. Tóth Béla sietett hozzá, de már csak a megholtat láthatta viszont. Török írónádjából még ki sem száradt a tinta.
Egy negyedóra múlva két hordár egyszerű fekete koporsót hozott ki boltja elé. A tudós felhalmozott kincstárától, a könyvektől nem maradt annyi hely, hogy befért volna oda az utolsó ágy. Isten szabad ege alatt, az utca közepén tették koporsójába a magyar Diogenészt. A temetésről Tóth Béla a Budapesti Hírlapban november 23-i keltezéssel így számol be: ?Jó Szilágyi Dániel egyszerű koporsójában az ő ünnepi effendi kabátjába öltözve oly derült arccal feküdt, akárcsak csendes álomba merült volna. Semmi idegen rajta, csak fejéről hiányzott a fez, mely nélkül képzelni is nehéz volt őt. Kétfogatú szegényes szekérre tették a koporsót, amelyet a nemzetiszín szalagos friss virágkoszorúk egészen elfedtek.?
A ferikői protestáns temetőhöz érve 48-as honvédek vitték a koporsót az egyszerű imaházba, s onnan a lelkész végső búcsúztatója után a Rákóczi udvari orvosával szomszédos sírhoz. Miután a koporsót a sírba lebocsátották, a honvéd bajtársak és a Magyar Egyesület nevében Polyák doktor mondott mélyen átérzett búcsúszavakat. Hangját többször elfojtották a könnyek és vele sírt mindenki. Ez az egyszerű temetés meghatóbb volt a legfényesebb gyászpompánál. Egy emberéletben ritkán látni ilyen igaz és nagy keservet, amellyel a konstantinápolyi magyarok legszeretettebb barátjukat átadták az anyaföldnek.