Elérhetőség:
Cím: Kossuth L. u. 26.
Tel/fax: Központ: 47/523-340/123
Telefon: Központ:
Történet: A jogelődnek számító Tarcali Magyar Vincellérképezdében 1872/73 fordulóján indult meg a tanítás, ez az iskola 1953-ban került át Sátoraljaújhelybe. Az Élelmiszeripari Szakmunkásképző 1954 óta működik a városban, s mivel e két intézményt 1971-ben összevonták, az elmúlt 135 év szerves részét jelenti a közös múlt. Tekintsünk hát vissza, gondoljuk át a 80 éves tarcali és több mint fél évszázados újhelyi fejlődés egy részét, figyeljünk üzenetükre!
Hegyalja és a szőlő, a bor története évszázadok óta összeforrott, s a vincellérség népszerű foglalkozás volt ezen a vidéken. Amikor a XIX. században itt is megalakultak az első „vincellérképezdék”, azt a fejlődést jelezték, melyet a szakma átélt az idők folyamán. Először Tokaj tervezte egy ilyen iskola megnyitását, ám a megvalósítás jogát végül Tarcal kapta meg. Ott volt ugyanis az ún. Henye dűlő, melyet még Mária Terézia ajándékozott e kis mezővárosnak „szőlőművelésre és borkezelési eljárások kipróbálására”. Itt alakult meg 1872-ben a Vegykíséleti Állomás és Pincemesterképző Intézet, s egy év alatt ebből nőtt ki a Tarcali Magyar Vincellér-képezde. Ám a városka eleinte nem a „közjót”, csak a saját érdekeit nézte. Az itteni homokbányából felhasznált anyagot is az iskola főhatóságával akarta megfizettetni, amely csak a terhek egy részét vállalta, mondván: hogy „a városnak különösen üdvös intézet állítatván Tarcal városának területén, erkölcsi kötelességében áll, hogy annak létesítéséhez némi áldozattal járuljon hoz-zá.”1 Ez az iskola hároméves elméleti és gyakorlati képzés után adott végbizonyítványt diákja-inak.2 Eleinte csak 8-10 fő végzett évente, de ez a szám az évek során fokozatosan emelkedett.
Az első időszakban a kutatóintézet és az iskola szorosan összekapcsolódott, 1872 és 1891 között mindkettőnek Szabó Lajos volt az igazgatója. Az ő érdeme, hogy a 40 holdas gazdaság húsz év alatt 126 holdas mintagazdasággá alakult A szőlő mellett lett gyümölcsöse, faiskolája, díszkertje és pincészete is az iskolának.3 „A kísérleti tér” 200 szőlőfajtával rendelkezett, s a szőlőiskolában 15 ezer vesszőt állami tartalékként tartottak számon. Ekkor Angyal Dezső tanár és Ribáry György pincevezető mellett még csak meghívott előadók, négy „szakmányos vincellér” és egy kocsi segítette az itt folyó munkát. A tanítás mellett az ismeretterjesztést is magukra vállalták, előadásokkal és szakcikkekkel segítették a hegyaljai gazdákat. Angyal Dezső elméleti felkészültségét nyomon követhetjük a Halászy Lajos „felsőbb szőlő és borgazdasági tanfolyam” hallgatója által 1897-ben készített kéziratos gyümölcstermesztés jegyzetből, amely becses da-
rabja a mai iskolai könyvtár archív gyűjteményének. De a korabeli feljegyzésekből az is kideríthető, hogy ekkoriban nem az elmélet, sokkal inkább a gyakorlat nevelte az itt tanulókat.
Kik jutottak be ide? A Zemplén 1889-es évfolyamában megjelent hirdetésben elég kemény feltételeket szabtak az ide jelentkezőknek, de szükség is volt rá. A hajnali 4-től este 9-ig tartó napot munkával kezdték, ami fél órás reggeli szünettel délig tartott. Ebéd után került sor az 1-2 órás elméleti képzésre, majd ismét 4-5 órás gyakorlat következett, amit csak uzsonna és vacsora idejére hagytak abba. A korabeli étkezés leírását valószínűleg kétkedve olvassák a mai diákok, de az „egyszerűség és ízletesség” elvének fenntartásával ez a fizikai erőnlétet szolgálta. Reggelire kenyeret és tejet kaptak a tanulók, amit nyáron és vasárnaponként szalonnával és túróval egészítettek ki, szombatonként pedig a tejet rántott levessel váltogatták. Ebédre leves és bab-, borsó- vagy káposztafőzelék volt, igaz, az egyikben húsnak is kellett lennie. Estére a déli maradékot ették vagy pörköltet, túrós csuszát, pirított szalonnát. Május 1. és október 1. között uzsonnára egy-egy darab kenyér is járt. Vajon mit haraphattak hozzá a hajdani vincellér-képzősök, amíg nem fordult termőre az általuk gondozott szőlő vagy gyümölcsös?! De az intézet népszerű volt, hiszen a felemelkedést kínálta, tanárai és tanulói szellemi igényessége által pedig észrevétlenül középiskolává nőtte ki magát.
1891-től a képzés időtartama egy évre csökkent. Oka a filoxéra volt, melyet Hegyalján már a tarcali iskola megindulásának évében észleltek. Ez a vész komoly fejlődést akasztott meg az iskolában, hiszen 1885-ben, amikor zár alá került a város, az országos kiállításon az iskola 70 bormintával jelent meg, és számos érmet nyer el termékeivel. Így aztán természetes, hogy itt alakult ki a filoxéra elleni küzdelem fő bázisa. A Zemplén hírlapban 1891-ben olvasható Szabó Lajos felhívása egy filoxéra elleni védekezési szövetkezet megalakítására, melynek a fel-adata a még meglévő szőlők fenntartása, a kipusztultak amerikai vesszőkkel való pótlása volt. A nagy szakemberszükséglet miatt rövidült le az iskola képzési ideje, igaz, ettől kezdve csak katonaviseltek jelentkezhettek ide. Ismerve azonban az itteni állapotokat, a „szegény sorsúakat” ingyenes ellátással vagy a tandíj felének elengedésével segítettek.4
Új fejezete ez az iskola történetének Kosinczky Viktor igazgatósága alatt,5 akinek Egey Szilárd, Deák Sándor és Tóth Károly segítette munkáját. Kosinczky korábban alapítója és vezetője volt a pozsonyi Szőlészeti és Kertészeti Iskolának. Tarcalra kerülése előtt Klosternenburgban tanulmányozta az ottani vincellériskola és filoxéra-kutatóintézet működését. Az ő nevéhez fűződik a tarcali iskola szőlőállományának felújítása, a soros telepítési mód elterjesztése. Kezdeményezésére 1895 végén Hegyalja több pontján is létesítettek amerikai anyatelepeket, s a filoxéra által tönkretett területeken fokozatosan új erőre kapott a szőlőtermesztés. Kosinczky intenzív küzdelmet vezetett a filoxérával együtt jelentkező peronoszpóra ellen is, a furmint és hárslevelű fajták kiválasztásával pedig sokat ígérő lépést tett, hiszen ezek jellemzik ma is a hegyaljai szőlőket. Tehette ezt azért is, mert 1891-től hivatalosan is a vincellériskola kötelezettségévé vált Hegyalja megújítása s őt, valamint utódait országos szőlészeti és borászati felügyelővé nevezték ki. Alkalom és jogkör volt ez egyszerre, s a tarcali iskola megfelelő hátteret biztosított a tanácsadáshoz.6 Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 1898-ban az OMGE ál-
tal szervezett „szőlészeti tanulmányút” első, fontos állomása volt „az iskola telepeinek bejárása”. Az úthoz kiadott prospektus7 részletes leírással szolgál a vincellérképző akkori állapotáról, szőlőterületeiről, szőlőfajtáiról, nevezetes gyűjteményéről. Ekkor még csak nagybani boreladással foglakoztak, de tervezték, hogy „jövőre, már csak a boroknak jobban való tanulmányozhatása és kiképzése, de a példaadás okából is a borok egy részének palackérettségig fejlesztése és palackozott eladása is rendszeresíttetik”. Nemcsak a cognac- és pálinkafőző gépeket, de szépen termő gyümölcsösét és díszkertészetét is példaként emlegették. Ekkorra tehát valóságos szellemi műhellyé fejlődött az iskola, gazdag szakkönyvtárral, szőlészeti, borászati és kertészeti esz-közeivel. Sőt! „1891 óta időjárási (meteorológiai) megfigyelések is tétetnek.” Mindezek tárgyi emlékeit sokáig őrizte az újhelyi iskolában kialakított múzeum, melynek értékes darabjai aztán a Mezőgazdasági Múzeumhoz kerültek.
Amikor Kosinczky Viktort itteni munkája elismeréseként 1898-ben kerületi felügyelőnek nevezték ki Aradra, a Zemplén úgy búcsúztatta el, mint Hegyalja megmentőjét. A vincellér-képző élére ekkor Egey Szilárd került, akinek igazgatósága idején folytatódott a felgyorsított szakemberképzés. Deák András, Jeszenszky Manó, Boronkai László, Sziráki Jenő, Kiss Ernő, Kovács Kálmán, Babarczi József, Losonczy Ernő dolgozott itt ekkor, akik a tanítás mellett egyben szakközegként: borászati felügyelőként is működtek. Az iskolarendszerű oktatás mellett folytatódott a széleskörű ismeretátadás is: 2-3 hetes tanfolyamokat tartottak például tanítóknak, akik az itt megszerzett tudásukat az otthoni gazdáknak adták át.
Egey Szilárdot 1908 és 1912 között Hegedűs Sándor követte az igazgatói székben, mely ettől kezdve új néven, Magyar Királyi Szőlészeti és Borászati Szakiskolaként működött. Ekkoriban Balogh Tibor, Bergerleiter József, Deák András, Mesánszky Béla, Hettyei István, Dittich Jenő voltak az iskola tanárai. Hegedűs iskolavezetői munkája mellett − a bor- és szőlészeti fel-ügyelő tisztét is komolyan véve − fontosnak tartotta Hegyalja népszerűsítését is. Fraenkel Dezső könyvnyomdája adta ki a tokaji bor történetéről szóló összefoglalását, mely a tarcali iskolát már Hegyalja legnagyobb területén gazdálkodó szőlőbirtokosaként emlegette.8
Az I. világháború alatt (és miatt) a tanítás akadozott, szünetelt, és utána is csak egyéves szőlészeti tanfolyamokat indítottak Tarcalon. Ezt az időszakot jó szemlélteti a helyi újságban felkiáltójeles szignóval megjelent „versezet”, amely visszhangozza a későbbi gondokat is:9
Tokajhegyalja 1930-ban
Szántó, Tállya, Mád és Tarcal No, de nem tart már sokáig,
Bánkódik, elborult arccal. Az igazság kiviláglik.
Tokaj, Keresztur és Szegi Egész világ nem lesz „száraz”,
Népeinek is kedvét szegi: Habár most a fele már az.
„Hogy nincs, aki szomját oltsa” Megfordul még annak sora,
Ezt kesergi Liszka, Tolcsva Telik majd egy pohár borra,
Végtől-végig szomorú hely, Az ivást nem tartják bűnnek,
Velük pusztul Patak, Újhely! A Hegyalján lesz még ünnep!
Az iskola ekkor már nem foglalkozott oltvány-előállítással, csak az oktatással: az országnak erre a jól körülhatárolható borvidékére igyekeztek hozzáértő szőlőkezelőket kiképezni az egyé-ni parasztgazdák és az uradalmi alkalmazottak közül. De a gazdasági mélypont elmúltával a vincellérség ismét megbecsült szakmává vált, s az iskola megint bővülhetett. Deák Andor, Meiszner István, Dittich Jenő és Szilágyi Dezső tanárok a napi tanítás mellett folytatták a tan-folyamokon való képzés munkáját is. Az elméleti alapokat az iskolában, a gyakorlatot Bodrog-keresztúr gyümölcsöseiben, Tarcal, Tokaj szőlőiben tartották. A II. világháború alatt a tanulói létszám ismét csökkent, 1944/45-ben pedig teljesen szünetelt a tanítás.
Az újraindulást először egy hároméves pincemester-képzés jelentette, melynek első évét Tarcalon, második évét Kecskeméten, harmadik évét Budafokon járták a tanulók. Az iskola történetében az 1947/48-as év hozott újabb fordulatot, amikor Állami Kertész és Szőlőképző Iskola néven folytatta működését a régi épületben. Először Lengyel Béla, majd Andrási Elemér lett az iskola igazgatója, aki az újrainduláshoz szüksége feltételek megteremtését az FM-nek küldött hosszú listán foglalta össze. A 33 tanuló mindegyike bentlakó volt, ezért 1947 és 49 között emeletráépítéssel bővítették az iskola terét. Az itt tanulók már nem fizettek tandíjat, munkájukkal járultak hozzá az iskola fennmaradásához. Jól megtanulták a szakmát, amit a napi gyakorlatban is tudtak bizonyítani. Amikor a III. éveseket váratlanul Villányba rendelték át (a kiskunhalasi és mohácsi diákokkal együtt), ott is megállták helyüket, s a végzés után nagy számban továbbtanultak. Dicséret illeti az akkor itt dolgozókat (Kertész Sándor, Király Sándor, Gergely László, ifj. Kovács Károly, Mezei Zoltán, Kozma Pál tanárok, Zámbó Péter pincemester, Leskó István, Tóth Sándor, Kasza Jenő, Orosz István és Réti József gyakorlatvezetők), hiszen tankönyvek és gazdasági eszközök hiányában házilag összeállított jegyzetből tanítottak, s a megmaradt eszközöket javítgatták és használták.
A nagyobb bajt az jelentette, hogy az iskola gazdasági területeinek nagy részét az állami gazdasághoz csatolták. Fennmaradt Filla Márton szakfelügyelő feljegyzése ebből az időből, amiből kiderült, hogy a szétosztás után az iskola volt területeinek 15 %-át tarthatta csak meg, amiben csupán 2 %-nyi rész volt a szőlő. Ez a 3,5 ha is olyan rossz állapotban volt, hogy Filla szerint: „csak azt láthatják meg belőle a tanulók, hogyan nem szabad szőlőt művelni.” Ráadásul ez az új határvonal az egybetartozó dolgokat (szőlőt, gyümölcsöst, parkot) is erőszakos módon választotta szét. De hiába dolgoztak ki ésszerűbb megosztási javaslatot, még novemberben is azon folyt a vita, hogy az iskola tanulói által megművelt és leszüretelt tangazdasági must kié legyen?!10 Lengyel Béla szőlő- és borfelügyelő, a kísérleti telep vezetője csak 5 hordót akart az iskolának meghagyni, pedig Filla Márton szerint „ilyen csekély készlet birtokában a borkezelés gyakorlati bemutatása lehetetlen…mind tanulmányi, mind jövedelmezőség szempontjából szüksége lenne az iskolának az idei mustra.”
A következő év újabb változást hozott a régi vincellérképzőben: 1949-50-ben Mezőgazda-sági Gimnázium alakult, mely egy év múlva Mezőgazdasági Technikum néven folytatta a mun-kát.11 Még az említett gyenge felszereltségével is alkalmasnak tartották e feladat ellátására. Andrási Elemér maradt az igazgató, mellette Gergely László, Kertész Sándor, ifj. Kovács Kár-oly tanárok, Szakál József hivatalsegéd, Zámbó Péter pincemester, valamint öt kollégiumi ne-
velő végezte a tanítást. Mitől lett gimnáziummá, majd technikummá a vincellérképző? A meg-szokott tárgyak mellett a vegytant és a biológiát emelt óraszámban oktatták, s megjelent a kertészettan (szőlő-gyümölcs) és az állattenyésztés, melyek szakmai irányba lendítették az általános képzést. Igaz, hogy az itt tanítók közül eleinte csak Gergely Lászlónak volt tanári végzettsége, és Kertész Sándornak volt pedagógiai átképző tanfolyama, de a hely és az idő alkalmasnak látszott az évek óta dédelgetett tervek megvalósítására. Vietorisz Dénes és Sebő Béla tanítók, dr. Erdélyi Ede orvos, dr. Balla Bertalan jogász óraadókként segítették az iskolát. S már az újrainduláskor kiderült, hogy a feladat sokkal nagyobb, mint ahogyan gondolták. Igaz, az óra-adók „olcsóbbak”,12 a közismereti tárgyakkal a tanítók (Mezey Lajos, Monok János) is elboldogultak, de a tanügyi és a gazdasági számvevés feladata, az állandó nevelőtanárkodás túl sok volt egyszerre, félő volt, hogy ennek az oktatás és a tudományos munka látja a kárát. Pedig a tantárgyak sora jelzi, milyen nagyszabású elképzeléssel indult be az új forma: magyar nyelv és irodalom, történelem, gazdasági földrajz és néprajz, mennyiségtan és földméréstan, egészségi ismeretek, természetrajz, éghajlattan, vegyi ismeretek, társadalmi és jogi ismeretek mellett került sor szőlő-, gyümölcs-, dísznövénytermesztésre, borkezelésre, mezőgazdasági ismeretek, méhészet, kertészeti és borászati géptan és üzemtan elsajátítására. Az érdemi munkát azonban nagyban zavarta, hogy hiányoztak az alapvető szerszámok, kút nélkül nem működött a kertészet, a megosztott pincének nem volt iskolai lejárata, a Vámosmikoláról átutalt írógép nem érkezett meg. Pénz pedig annyira nem volt, hogy a sárospataki főiskola nyomdájából megrendelt bizonyítványok és anyakönyvek a postán pihentek, nem volt fedezet sem ezek, sem az IREL-től megrendelt tanügyi nyomtatványok kiváltására. Közben a megnőtt villany- és vízfogyasztást sem fizette az iskola, félő volt, hogy ezeket is kikapcsolják.
Már ekkor kiderült − mint azóta annyiszor az iskola történetében −, hogy az oktatási és jövedelemszerző célokat nem lehet egyidejűleg egyetlen iskolában sem megvalósítani. Ez csak egyszer, a XIX. század végén sikerült Szabó Lajos igazgatónak, de „nyugtalan időkben” a két érdek kioltotta egymást. Mégis dolgozott az intézmény s nem is eredménytelenül. Fennmaradt Jeges Sándor kémia-biológa szakfelügyelő látogatásának összegzése Gergely László és ifj. Kovács Károly óráiról. A Gergely Lászlóról írottakat jó szívvel másolja ide a krónikás: „Szak-tudása, egyénisége nyugodt, tanulóival szeretettel bánik, beszéde értelmes és eléggé színes, a kedély érdekében a humor szintjére emelkedik, s ezzel örömet ébreszt a tanulók lelkében. Ami nedvesség és fény a növényeknek, az az öröm a gyermeki léleknek. Az örömteli léleknek munkakedv a koroná-ja.˝13 A szaktárgyak gyakorlati oktatását viszont változatlanul megnehezítette az, hogy nem volt az iskolának használható tangazdasága.
1952-ben Vladár Ferenc lett az iskola igazgatója, s így őrá hárult ennek a feladatnak a megoldása. Eleinte ott, Tarcalon új telepítések segítségével akartak gyakorlóterepet teremteni, majd 1953 júliusában váratlan fordulat következett be: a tarcali iskola Sátoraljaújhely határában kapott 150 ha-nyi szőlőterületet tanyaközponttal. A tanterület kialakítása közben már ott folyt a II. évesek tavaszi gyakorlata. Az erről fennmaradt beszámoló sok mindent elárul az iskola ekkori viszonyairól. „A fiúk 250-180 %-ra, a lányok 98-75 %-ban teljesítettek, de az utóbbiak munkájukért elismerésben részesültek.” A legjobbak metszeni, oltani, kapálni „tanították”
(!) a gazdaság dolgozóit, „s egységes ki- és bevonulásukkal nagy feltűnést keltettek és példát mutat-tak.” Szabadidőben röplabdapályát készítettek, részt vettek a fémgyűjtésben, DISZ szervezetet alapítottak. Az iskolában tanító tanárok „patronálták” a tangazdaság munkáját: Szilágyi Dezső vezette a peronoszpóra elleni védekezést, segítette Bartha Istvánné főagronómus munkáját, Kolcza Ernő az oltványiskolát, Sallai Tibor Szabó Antal előmunkást, Győri János pedig Erdős András gyümölcskertészetét támogatta tanácsaival. A tantestület − ne feledjük el, 1953-ban vagyunk! − „a választások alatt a tanulóifjúsággal különösen kivette részét a politikai nevelő- munkából. Sok családot felkerestek és ott a beadás fontosságát, a téeszek jelentőségét, a tavaszi munkák jó és időbeli elvégzését értették meg a parasztságunkkal.” S mert ez az időszak nagyon esős volt, az iskola tanulói „a tangazdasággal együtt aggódnak a sok csapadék miatt. Ebből is látjuk, hogy kezdi ifjúságunk a tangazdaságot is … magáénak érezni.”14 S 1953. június 5-én már a Vár-hegyen lévő Varga-tanyán, a tangazdaság központjában volt a képesítő vizsga gyakorlati része, mint ahogyan ezután is olyan sokszor gyülekeztek a diákok a hársfa alatt a szakmai megmérettetésre.
Nehéz lehetett ez a „kétlaki élet”: Tarcalról Újhelybe, Újhelyből Tarcalra jártak tanárok, tanulók, igazgató. Érdekes levelet találtam ebből az időből: Vladár Ferenc igazgató írta Szilágyi Dezső gyakorlati oktatásvezetőnek. A kockás papírra gépelt, hivatalosan iktatott levél jelzi azt, hogyan is mentek akkoriban itt a dolgok:15
„Bodnár Béla főkönyvelő ha megy Budapestre, vegyen 2-3 hőmérőt. Makó János állami gondozottnak érkezett 30 Ft. A gyerekek részére vegyenek faggyút vagy vazelint, hogy a kezük a további feltörést e-kerüljék. Ha nagyon feltörik, nem tudnak dolgozni. Szombaton a gyerekekkel küldje el a szennyes ruhát és a gyakorlati képesítő tételeket. - A III. évesek összefoglalóinak vége, Törteli kettőből, Suga16 egyből, Szimel egyből bukott, Kocsis, Blázi és még néhányan borzalmasan szerepeltek a magyar összefoglalón… - Újfalusi Anikónak megjött a vonatjegye Keszthelyre, ahova mint jó tanuló, üdülésre van beutalva. 30-án kell neki utazni. 28-án ide jön, így még haza is mehet a holmijáért. Csak írjon haza, hogy készítsék el neki. - Légy szíves Zámbó bácsival üzend meg, hogy állunk peronoszpóra dolgában…”
E kis iskolában így kapcsolódott össze a magánélet és a tanítás, mindenki mindenről érte-sült. Így maradt a technikumi időszakban is, családias jellegét sokáig őrizte az iskola, hiszen test-vérek, unokatestvérek jártak ide egyszerre, közülük néhányan gyerekeiket is ideküldték tanulni.
A Földművelésügyi Minisztérium (FM) döntése 1953-ban megszüntette a Tarcali Mező-gazdasági Technikumot, kijelölte a Sátoraljaújhelyre történő áttelepülés legfontosabb feladatait, melynek zavartalan lebonyolításáért „az Igazgató Elvtársat” tette felelőssé Pálfalvi Pál osztály-vezető. Így került 1953 szeptemberében az Sátoraljaújhelyi Mezőgazdasági Technikum a Kossuth utca 26. szám alatti Szent Imre Kollégium épületébe. Eredetileg ez dr. Láczay Elekné villája volt, aki 1929-ben ajándékozta a helyi katolikus egyletnek, hogy abban a szegény sorsú gyerekeknek internátust alapítsanak.17 Az itt lakók nagyon szegényen éltek, havonta gyűjtötték össze a városiaktól élelmiszerüket, de az épületet fokozatosan fejlesztették, bővítették. 1942-ben is nagyszabású átalakítást kezdtek ez az épületen, amit aztán a háború után állami támogatással fejeztek be. 1954-ben ez lett tehát a technikum új tanépülete, 1311,81 négyzetméter, hatalmas tér a tarcali zsúfoltság után! Persze, ennek „belakása” sem volt gondoktól mentes, hiszen az augusztusban átadott 19 pontos hibajegyzékből egyet sem javítottak ki októberig. De ez csak az igazgató és Horváth Alajos gondnok ügye volt, mert a diákok örömmel vették birtokukba az épületet. A tarcalihoz képest itt jobb feltételeket biztosítottak a tanuláshoz, a gyakorlati színtér is közelebb került az iskolához.
Igaz, a kollégistákat a Zója és a Kossuth Kollégiumokban helyezték el, utóbbiban 40 ágyas szobákban laktak „a bakák”. Keményen éltek: hajnali hatkor volt az ébresztő, tisztálkodás és rendrakás után átgyalogoltak a Kossuthtól 2 km-re levő iskolaépületbe reggelire, tanulásra. Ebédre vissza kellett menniük a 30 (!) személyes ebédlőbe, ha szerencséjük volt, kimenő végére meg is ebédeltek, mert 500 fő étkezett itt naponta. De a napi elfoglaltság egyébként sem sok szabadidőt engedélyezett számukra, csak hétvégeken juthattak ki a városba. Mert a tanítás és a heti gyakorlat mellé ott volt az üzemi gyakorlat, ami több napos kinnlakást is jelentett a tangazdaság központjában, vagy ahogy akkor hívták: „Janó bácsi kertjében”. Mind-ezek mellett − a fent maradt dokumentumok tanulsága szerint − kultúrműsorral járták a szomszédos falvakat, színpompás szüreti felvonulással kedveskedtek a városiaknak, Vladár Ferenc tervei szerint rendezték a Városligetet, parkosították a főutcát, s a többi újhelyi diákkal együtt építették a Magas-hegyi kilátót. S ha kellett, az egész iskola: diákok és tanárok egyaránt kivonultak a helybeli téesz szőlőjébe, hogy az elmaradt munkákat pótolják. Ám a város ekkoriban mégsem volt túlságosan segítőkész az iskolához, csak terheit érezte, előnyeit alig értékelte. Pedig az 1960-as évekre a négy képzési évű technikum szőlő-gyümölcs tagozata jelentős színfoltja lett az iskolákban akkor is bővelkedő Sátoraljaújhelynek. A túlnyomórészt fiúkból MARTINÁK JÁNOSNÉ: A sátoraljaújhelyi Szepsi Laczkó Máté Szakképző Iskola története 8
álló társaság népszerű volt a kereskedelmibe, a gimnáziumba járó lányok között (ámbár a „trágyás” és a „baka” nevek mást is sugallnak ezekről az időkről). De az iskola nem a városé volt, az FM Szakoktatási Főigazgatóságának volt alárendelve, országos beiskolázása révén egyik bázisa volt a szőlő- és gyümölcstermesztő szakemberek képzésének. Biztosan nehéz lehetett az FM „kézi vezérlése” mellett Újhelyben élni és dolgozni, de ez olyan függetlenséget adott az intézménynek, amit sokáig emlegettek az itt tanítók.
Kiváló felkészültségű, állandó tagjai vannak ekkor a tantestületnek. A matematika már ekkor is kemény tantárgynak számított, de id. Rezsabek Gyula nagy átéléssel és hozzáértéssel végezte ennek tanítását. A régi iratokat lapozgatva is sokszor találkozhatunk keze nyomával, de a személyi iratok megsemmisítése miatt nem tudjuk: fölöttesei hogyan viszonyultak tanítási módszereihez, emberségéhez, gyermek-centrikusságához. Megmaradt viszont az iskolai irat-tárban az 1952-es szakérettségisek és az iskolai MDP alapszervezetének (!) beadványa, amelyben Kossuth-díjra terjesztették fel id. Rezsabek Gyulát. Nemcsak naivságuk megható, hogy azt hitték, így születnek a Kossuth-díjak, a valódi értéket a volt kolléga sorai jelentik, amiből szívesen idéz a krónikás: „Tanítási módszere egyedülálló. Minden egyes órája valóságos minta. A hallgatót magával ragadja és lenyűgözi. Egyszerre képes az egész osztállyal foglakozni. Fáradhatatlan és türelmes. Pedagógiai optimizmusa verhetetlen…Órája mozgalmas, ugyanakkor vidám és bajtársias hangulatú…”18 Volt tanítványai ennél is színesebben tudták felidézni mosolygós, türelmes, szigorú egyéniségét,19 de mindezek nemcsak a Kossuth-díjhoz, de még arra sem voltak elegendőek, hogy ne káderezzék le keményen, amikor 1958-ban fia továbbtanulási kérvényét benyújtotta.20 Szilágyi Dezső gyakorlati oktatásvezetőként az utolsó kinevezett „szakközeg” volt, tanítványai vagy rajongtak érte, vagy szidták. Nemcsak szakmai ismeretei voltak magas szintűek, lenyűgöző volt általános műveltsége. Házi gyűjteményébe21 − amiről legendák keringtek − csak a legjobbak kaphattak meghívást. Ez az a gyűjtemény, melyet Szilágyi Dezső felajánlott megőrzésre a városnak, de megfelelő kiállítási hely hiányában most a budapesti múzeumokat gazdagítják darabjai. S még tovább lehetne idézni „a nagy csapat” tagjait, hiszen Bartha Istvánné, Dávid István, Gullner Vilmos, Győri János, Kolcza Ernő, Mezei Lajos, Pasztorniczky József, Sarkadi Antal, Takács Imre, Zajácz Ferencné és Tóth Jenő nemcsak átélték az iskola újhelyi hőskorát, hanem aktívan alakították is azt.
Ennek a korszaknak igazi hőse volt Vladár Ferenc, hiszen az FM és a helyi érdekek metszéspontján helyt tudott állni. Idéztük már magán- és hivatalos levelét, s még sorolhatnánk a többit is, mert minden lépését kellően adminisztrálta. Először csak egymaga, majd az évek múlásával dr. Néray Miklósné titkárnő segítségével, akinek megjelenését nemcsak a negyedelt kockás lapra, zöld tollal írt feljegyzések eltűnése jelzi… Egyénisége jól feltárható a megmaradt irathalmazból: mert egyéni döntéseket hozni, s azokat olyan indokkal támasztotta alá, hogy elfogadták. Amikor külföldi iskolával akart kapcsolatot teremteni, nem fogadta el a ráerőszakolt iskolát, mondván: „nem korszerű a technológia Hegyalján”, minek azzal dicsekedni?! A nyár közepén megérkező továbbképzési meghívóra nyugodt szívvel ráírta: „minden tanár szabadságon,
irattárba!” Nem volt számára kicsi vagy nagy ügy, mindent megoldandó feladatként kezelt, akár „Tóth József felügyelő elvtárs”, akár Szakál József hivatalsegéd ügyében járt is el. Nem történt ez másként fegyelmi ügyben sem, melynek egyik érdekes esete volt Tóth János és Réthy György tanulók tette. A „fiúk” Patakon, a Kossuth-bálon összeverekedtek egyik pataki társukkal, ez mindennapi eset is lehetett volna, ha nem 1961-ben élnek! Ám a pataki Kossuth Kollégium igazgatójának feljelentésére a rendőrség az iskolára bízta a renitens tanulók meg-büntetését. Mivel végzősökről volt szó, nagy volt a tét; végül a tanulók „ötödfokú fegyelmi büntetésben” részesültek, ami a tantestület előtti szigorú megrovást jelentett. A régi, elsárgult papírlapokat olvasva a krónikás elámult azokon a boldog időkön, amikor az iskola történetében ez volt a legnagyobb fegyelemsértés, s egy ilyen fegyelmi határozatnak iskolai hirdetésként való körbejáratásával meg lehetett fékezni a diákokat.
Ekkoriban csak négy nappali osztálya volt az iskolának, de a beinduló levelezős oktatás az egész országot átfogta. 1962-ben 500 levelezős hallgató ügyét intézte Kolcza Ernő tagozatvezető. Ez megnövelte az itt tanítók munkáját, de jócskán növelte az iskola presztizsét is, ekkor már nagyon népszerű az újhelyi technikum. 1962-ben például 226 jelentkezőből választották ki a 40 legjobbat, csak kitűnők, jelesek és jók kerülhettek be az iskolába.22 Milyen tantárgyakkal találkoztak az ide felvettek? Hosszú a lista: magyar nyelv és irodalom, orosz, történelem mellett föld-rajzot, fizikát, kémiát, éghajlattan-talajtant, állattant, mezőgazdasági géptant, agrárgazdaságtant, gyümölcstermesztést, szőlőtermelést, mezőgazdasági enciklopédiát tanulhattak elméletben és gyakorlatban az 1960-ban képesítőzők. És bírták, mert az akkor végzett 24 tanulóból kilencen jelentkeztek és végeztek egyetemen, főiskolán, tízen a szakmában vállaltak munkát, s csak a többiek lettek pályaelhagyók. Ez így maradt a 80-as évek végéig, jó néhány pedagógus, pszichológus, újságíró, orvos is felnevelkedett az alma máter falai között. Külföldi egyetemekre, főleg a Szovjetunióba és Bulgáriába is eljutottak a technikum diákjai, és belőlük kerültek ki a Tolcsvai Állami Gazdaság és a Bodrogközi Állami Gazdaság vezetői és dolgozói is.23 Eközben az iskolai lehetőségek is növekedtek. 1965-ben a régi iskola kétszintes, új épülettel bővült, ezzel a régi épület emeleti részébe hazatérhettek a fiúk a gimnázium kollégiumából. A nagy gonddal létrehozott tangazdaság nem maradt sokáig az iskola kezelésében, nagy részét megkapta a Tokajhegyaljai Állami Gazdaság, cserébe szerződés kötelezte az iskolai oktatás segítésére. A Bodrogközi Állami Gazdasággal is volt ilyen szerződése az iskolának, s amíg ezek a gazdaságok megvoltak, helyt is álltak. Amikor megszűntek, újra nagy szerephez jutott „Janó bácsi kertje”, a későbbi „Csabai-farm”, „bemutatókert”, mely külső formájának átalakulásával követte az iskolai profilváltásokat.
Vladár Ferenc 1967 januárjában nyugdíjba ment, Győri János megbízott igazgatóként zárta az évet, s szeptembertől dr. Sinkó Flórián lett az új igazgató. Az ő feladata lett az újabb váltás, a Mezőgazdasági Szakközépiskola beindítása. Ez a fordulat nagy jelentőségű az iskola történetében, hiszen a módosulások ellenére ma is ezt jelenti az iskola lényegét. Dr. Sinkó Fló-rián idején tovább gazdagodott az iskola. 1971-ben az új, 60 személyes kollégium és ebédlő épületének átadásával nemcsak az étkezés égető gondját oldották meg, a lányok is hazatérhet-tek a Zójából. Azóta ezt egy emelettel meg is toldották, mellette egy modern fiúkollégium is felépült, akár minden egyes diákunk kollégista lehetne, mint a régi szép időkben…
1971-ben egyesült az iskola az Élelmiszeripari Szakmunkásképzővel, ami nagy változást jelentett mindkét fél számára. A II. Rákóczi Ferenc Élelmiszeripari Szakmunkásképző Iskola 1952-ben alakult meg Miskolcon, húsos és sütőipari osztályait 1954-ben Sátoraljaújhelybe helyezték át.24 Először az Esze Tamás úti Sennyey-kastélyba, majd a volt kereskedelmi iskola épületébe, a Munkácsy utcába kerültek. A legmostohább körülmények között indult ez az is-kola, és a későbbiek során sem volt soha elkényeztetve. Sedivi László igazgató vezetésével az itt tanítók mindent elkövettek, hogy az ide jelentkezőkkel jól elsajátíttassák a szakmát. 1965-től megváltozott a szakmunkásképzés formája, s az itt végzettek alkalmat kaptak arra is, hogy hároméves kiegészítő képzéssel érettségit szerezzenek, ha erőt éreznek magukban ehhez. S ez az iskola sem csak Sátoraljaújhelyben működött, kihelyezett osztályok hálózatával szinte az egész megyét átfogta, melynek irányítója Medelle László igazgatóhelyettes volt. Sedivi László nyugdíjba vonulása után a kihelyezett osztályok közül a miskolci önállósult, az újhelyi osztályokat pedig − összevonva a Mezőgazdasági Szakközépiskolával − dr. Sinkó Flórián igazgatósága alá helyezték. Ez kemény döntés volt, a két iskola tantestülete és diáksága („a csiriz” és „a trágyás”) nehezen simult össze. Sokat segített, hogy tanítási időre a Kossuth utcai épületbe kerültek át a szakmunkások is, s csak a kollégiumukat és a tornatermet használták a Munkácsy utcai területben. Az új kollégium felépítése után aztán egy épületben folyt a tanítás és egy kollégiumba került mindenki. Közben szélesedett a szakmunkásképzés profilja: a tejtermékgyártók, a sütők, a húsfeldolgozók és a sörgyártók mellett általános kertészeket és dísznövénykertészeket is képeztek az iskolában, de az utóbbi 10 év a szakmunkásképzés nagy változását hozta magával. A szakmai levelező tagozatot 1976-tól a Szakmunkások Szakközépiskolájának esti-, majd levelező tagozata váltotta fel. Az 1976/77-es tanévben már hatalmas létszámú iskolával találkozunk, a négyosztályos technikum helyett 8 szakközépiskolai osztály (260 fő), 90 szakmai levelező (az utolsók…), 50 fő esti tagozatos és 200 szakmunkás tanulója volt az iskolának.25
Mennyiségi változást jelentett tehát a szakközépiskolai rendszer, ismét a tömeges képzés helyszínévé vált az iskola, hogy a demográfiai hullám egy részét felszívhassa. Eleinte a hagyományokat folytatva szőlő-gyümölcs tagozatú maradt az oktatás, majd 1988-ban beindult az 5 képzési évű technikus szintű képzés is, ami átmenetinek bizonyult: az utolsó osztálya 1997-ben érettségizett. Az útkeresés jegyében 1978-tól még zöldségtermesztőket is képzett az iskola, de sem a tárgyi feltételek, sem a területi adottságok ehhez nem voltak megfelelőek. 1981-ben átadta helyét a gépészképzésnek, mely tartalmában módosult az elmúlt évek során, de megerősítette és kiegészítette a mezőgazdasági szakmát választók lehetőségét. A szakközépiskolások másik része világbanki modellű képzésbe kapcsolódott be, melyben az érettségit követi a szakmai képzés. Ezek az évek a főhatóság viszonylatában is változást hoztak, az FM „ölelő karjaiból” a Művelődési Minisztériumhoz került át az iskola. Ez az anyagiakon látszott meg a legjobban, mert az iskolai állapotok javítása nem volt olyan mértékű, mint ahogyan azt a technikumi időkben megszokták. Nem véletlen tehát, hogy nemcsak a volt technikumi tanárok, hanem az őket követők is visszasírták a boldog aranykort, pedig akkor még nem is tudták, mi vár rájuk…
Az utolsó 35 év is bővelkedett fordulatokban. Mivel a krónika írója egyrészt maga is része-se volt az elmúlt negyedszázadnak, másrészt nyugdíjasként már kimaradt belőle, ezek összegzését átengedi az utódoknak. Egy biztos, az itt tanítók és tanulók ekkor is nagy változások részesei voltak. 1977-ben dr. Sinkó Flórián nyugdíjazása után Páricsi Viktor került a Mezőgazda-sági Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola igazgatói székébe, aki ezt a feladatot 1992-ig, nyugdíjba vonulásáig látta el. Utána egy évre az iskola volt diákja, Popovics István lépett a helyére, akinek Kanadába való elköltözése után ifj. Rezsabek Gyula, majd Kusper Károly lett az iskola első számú vezetője. Ez idő alatt épült fel az új kollégium, a szép tornaterem, az iskolai pékség, s a bemutatókert hallatlan méretű fejlesztésével újabb lehetőséghez jutottak az itt tanulók.
Változást hozott az is, hogy a közismereti tárgyak nagyobb szerephez jutottak a szakközépiskolában, mint a technikumi időkben. Azóta persze kiderült, hogy a középiskola e szintjén nehéz, szinte lehetetlen ugyanazt teljesíteni, mint a gimnáziumban, de voltak sikereink ezen a téren. Legszebb példa erre Kiss Éva, aki 1981/82-ben negyedikesként első helyen végzett az országos szakközépiskolai tanulmányi versenyen, s ugyanakkor az országos anyanyelvi versenyen is szép eredményt ért el. Ezt így azóta sem tudta más teljesíteni, bár voltak országos verseny győzteseink később is és az anyanyelvi versenyeken is próbálkoztunk még szakmunkásainkkal is. Jelen sorok írója arra az iskolai légkörre emlékezik vissza a legszívesebben, mely a tanári szabadságnak különleges teret és lehetőséget teremtett. Ennek segítségével lassan helyükre kerültek a dolgok, az itt tanítók megkeresték a legjobb formákat, amelyek ébren tartották a versenyszellemet és sikerekhez is juttatták az itt tanulókat. Így működhetett sikeresen az Ifjú Történelembarátok Köre éveken keresztül, melyek országos találkozójának megszervezését is örömmel vállalta magára az iskola.26 Kihasználva az iskolai autóbusz lehetőségét, már az 1980-as évektől operabérletünk volt a budapesti Erkel Színházban, ez a szép hagyományunk két év-tizedet élt meg. A kötelező nyári gyakorlatok és osztálykirándulások alatt pedig egyre tudatosabban terelgettük tanulóinkat a kultúra felé. „Mezősök” lettek a hajdani „szőlősök”, s a fiúk aránya sem olyan, mint a technikumban volt, csak városi népszerűségük maradt változatlan. Miközben megszűntek a gyakorlati hátteret adó nagyüzemek, az iskola egy kicsit elveszetté vált a nagy kavarodásban, lázasan kereste magát az új viszonyok közepette.
1997-ben, fennállásának 125. évfordulóján háromnapos ünnepségsorozattal ünnepelte meg múltját az iskola, felvette Szepsi Laczkó Máté nevét, aki az aszúkészítés első mestere volt, de az intézménynek egyre kevesebb köze lett a mezőgazdasághoz. Manapság, amikor megint a létért folyik az iskolák harca, kívánom, hogy a múlt eseményei és eredményei erősítsék meg a mai tanárokat és diákokat, hogy a „Szepsi” továbbra is megmaradhasson a „fényes Újhely” ezer színe egyikének!